Megint esemény van. Ha csak nem követtem el valami orbitális baromságot, ma levizsgáztam az utolsó tárgyamból, és most röpködnöm kellene az eufóriától. Nem teszem, elsősorban azért, mert rohadt álmos vagyok - franc a frontba - másrészt meg utálok repülni. Nem kicsit, ellenben nagyon.
A mai nap megint értelmesen kezdődött: felkeltem. Méghozzá ideiglenesen, mert reggeli után, ami nem is volt reggeli, visszafeküdtem, és próbáltam aludni. Sajnos ez jellemzően megmaradt a kísérletezés szintjén, mert Máténak nagyon kellett valahova sietnie, és nagy sietség egyenlő nagy zaj. Gondolkodtam, hogy esetleg beszólok, aztán eszembe jutott, hogy a reggel hétkor berúgott kávéfőző sem az az eszményi vekker, amit az ember kívánni szokott magának, én pedig rendszeresen terrorizálom a szobát ilyesmivel, jellemzően, mikor Máté alszik. Szóval egy-egy.
Aztán lazultam. Bementem a Nyóckerbe, adópapírokért. Csomagoltam egy adag pattogatott kukoricát, oszt mentem. Kiderült, hogy a gyógyszeremet is ki tudom váltani, úgyhogy örültem. Voltam a Burger Kingben, és ettem. Most már van két kedvezményes szendvicskuponom.
Vizsga. A prof. lazán érkezett, kulcs nélkül, úgyhogy várni kellett, míg beengedtek minket. Nekem taktikai előnyöm volt - lásd kukorica - úgyhogy nem unatkoztam, sőt ezt a jó szokást vizsga közben is tartottam. A prof. ilyen irányú tevékenységemet erőteljes vigyorgással kisérte.
Vége, haza. Most lazulok. Meg marha vagyok, mert kitaláltam, hogy megint társasággal megyek vásárolni, attól meg minden egyes alkalommal idegbeteg vagyok. Hajjaj
