A várakozással ellentétben tegnap este nem fújt le a számum a hídról, csak elverte a járgányt az eső, amíg bent ültem az Istentiszteleten. Hát lehetett annak is egyfajta bája, amikor kijöttem a templomból, hallottam a néniket az esőre panaszkodni, majd megállapítottam, hogy nincs semmi baj, letörtöltem az ülést, magamba töltöttem egy TESCO-gazdaságos energiaitalt, majd mint a meszes elindultam visszafele. Az ilyen utazásnak megvan az a vitathatatlan jó oldala, hogy Pasarét feljebb van, mint a Duna-völgy. Ez azt jelenti, hogy ahogy lejövök a vízparti bicajútról, fölfele kaptathatok rendesen - meg a tüdőm is ugathat. Ellenben visszafele hirtelen szövetségesem lesz a gravitáció, és húzok lefele, mint a vadliba, meg húzom a féket, hogy ne üssem el a dderék budai polgárokat. Tegnap akkora lendülettel mentem fel az Árpád-hídra, hogy komolyan megijedtem. Na nem a sebességtől, hanem a sötéten öltözött bácsitól, aki nem zavartatta magát, és kiállt a biciklisávba, minden előzetes "irányjelzés" nélkül. Nem zavarta különösebben, hogy majdnem elütöttem. Laza volt. Az én lendületemet viszont egy laza fékmozdulattal megsemmisíteni, mivel a biciklin nincs dinamikus fék, tehát a felsővezetékbe se táplálja vissza a fékenergiát. :-) Na majd a Taurus (R), ami este visz minket...
A péntek reggeleket nagyon szeretem. A bulizós arcok mg alusznak, a gépeik is, úgyhogy van sávszél. Reggel - még Máté itt volt - meghallgattuk a "Living next door to Alice" című szám MINDKÉT feldolgozását. Aki nem tudja, miről van szó, meg is érdemli. A reggeli sávszél az RMF FM-hez sajnos nem volt elegendő. :-(
Ezen felül csomagoltam, meg voltam bevásárolni. Igen, vettem még öt zoknit, mert gondoltam Magyarország imázsát nem a lyukas zoknis "kultúrdiplomata" látványával kellene növelni. Meg vettem húsvéti ajándékot a laptopnak is. :-D remélem örülni fog neki.
Már ma gyanúsan sok kokárdával díszített egyedet láttam a városban. Nosza, én is megkerestem a magamét, és felerősítettem a kabátzsebemre, úgy szívmagasságban.
Valahol ambivalens egy érzés ez a kokárda dolog. Amikor kint éltem még Berlinben, március 15-én jó szívvel ünneplőbe tudtam öltözni, mondván nálunk odahaza ünnep van. És ha valaki megkérdezte, "mi ez a maskara", akkor büszkén el tudtam mondani, hogy 1848/49-re emlékezem, mert magyarként nekem ez fontos. És büszkén tudtam viselni a hazám színeit. Amióta hazajöttem, végigéltem kétszer október 23-át és egyszer március 15-ét az "ostromlott" budapesti utcákon, valahogy keserű a szám íze, és valahogy pocsékul érzem magamat, hogy egy ilyen - tulajdonképpen szent dologról - hosszú ideig csak részeg, randalírozók fognak az eszembe jutni. És ez nagyon szomorú. Azt gondolom, annyira én is vagyok magyar - dacára, hogy ez a papírjaimban sehol nem szerepel - hogy ez fájhasson. És ha majd holnap reggel, március 15-én kiszállok vonatból Koblenzben, remélem megint a régi büszkeséggel viselhetem a hazám színeit. Mint emléket, és nem politikai propagandaeszközt.
Ezen felül valószínű húsvétig most írok utoljára. Nem hiszem, hogy sok kedvem lenne holnap még kintről írni, meg hogy meg tudnám fizetni a Hotspotot. Nem is biztos, hogy akarom. Majd a jegyzueteket, a naplót, felteszem hétfőn vagy kedden. Egyelőre ennyit. A vonatom indulásáig van még öt órám. Addig be kell fejezni a csomagolást, elbeszélgetek egy ismerősömmel, és végül csak elindulok. Ezúton szeretnék minden kedves ismerősömnek, és véletlenül idelátogatónak Áldott, Békés Ünnepet kívánni. Isten áldja meg valamennyietek Húsvétját!
