Karácsonyi Mese Tolkien szellemében
Grzegorz Wiśniewski szövegét magyarra fordította(m): én
1. rész
Abban az évben, melyet a krónikások a 3021-edikként jegyeztek fel, a Harmadkor utolsó évében olyan tél köszöntött be, hogy a legvénebb hobbitok sem emlékeztek ilyenre. Mintha az egész Megyére egy nagy fehér takarót borítottak volna, az úton hatalmas hótorlaszok voltak, és jeges szél söpört végig valamennyi Fertályon. De még ez sem tette lehetetlenné az utazást, legalábbis a helybeliek így gondolták. Már persze csak annak nem, aki elég elszánt volt, hogy ilyen időben útnak induljon.
Mint minden téli estén, Zsákvég vénei most is összegyűltek Papsajt Ászok fogadójában. A vastag, kerek ajtók biztonságában, a kemence mellett álló asztalnál arról csevegtek, amiről a szükségszerűen rengeteg szabad idejükben a hozzájuk hasonlók szoktak – a világ változásáról. Bár, igazából ilyen komoly és nagyra becsült hobbitok nem is cseveghettek ilyen témáról, inkább azt tették, amiben egyszerűen verhetetlenek voltak – panaszkodtak.
Csülök Boldizsár panaszkodott a legjobban. Nem győzte egész este hangoztatni, hogy miképpen jut a világ ebek harmincadjára, akik aztán majd itt kóborolnak a Megyében. Végül elmondta hallgatóinak azt is, hogy mi nyomta leginkább a begyét.
- Mindjárt látszik – és nagyot szívott a pipafűből – hogy megint Numenor uralkodik Fornostban. A legkülönbözőbb csodabogarak jönnek a Megyébe, Elesszár király udvarából, vagy éppen oda tartva. Mindenféle furcsa szokásokat hordanak nekünk ide.
- Jól mondod – tette hozzá Hosszúvég, anélkül, hogy kivette volna a pipát a szájából. - Ugyanaz lesz megint, mint azzal a kereskedővel volt, aki nemrég ezeket az ocsmány kis rongybabákat hozta, és néhány rézpénzért osztogatta a gyerekeknek. Az összes lurkó most itt rohangál keresztbe-kasul a házban, és ordít, hogy „Pikachu! Pikachu!” Biztosan valami ork becstelenség ez is...
- Figyeljétek meg – állapította meg mélázva Csülök – micsoda nyomor lesz majd ebből.
- Mondom, mondom – Hosszúvég megrázta a fejét – olyan furcsa tekintetük volt...
A szobában hirtelen hideg lett, és havat fújt be a szél. Egy apró, bundába burkolt alak nagy nehezen becsukta a hatalmas ajtót, és kezdte lerázni, lesepregetni magáról a havat. Borbak Kornéliusz volt, a bakföldei Borbakok távoli rokona, aki épp most tért meg Michel Delvingből. Erősen meglátszott rajta a hosszú út, mert egy intéssel mindjárt egy korsó forralt sört kért Papsajttól. Valami nagyon felzaklathatta, mert még le sem bírta venni a köpenyét, már is odafordult hozzájuk, és emelt hangon megszólalt:
- Nem fogjátok elhinni, mit láttam. Nem fogjátok elhinni...
- Biztos mint legutóbb – mondta félhangosan Csülök – Valami evőeszközt, amint az égen röpdösött...
Borbak felakasztotta a köpenyét az ajtó melletti fogasra és leült melléjük az asztalhoz.
- Egy szánt láttam – lélegzett fel mélyen, és végignézett rajtuk. - Egy szánt az égen, szép, művészi kidolgozású volt és egy csomó ló volt elé fogva. Úgy süvítettek a csillagok között mint a vihar, a bakon pedig egy fehér szakállas alak ült, piros ruhában és egy sapkában, aminek pomponos a vége...
A kocsmáros, aki épp egy nagy korsót akart letenni Borbak elé, úgy látszik, meghallotta. Megállt félúton.
- Kornéliusz, láttad te azokat a rúnákat a pult fölött? - Kérdezte békésen.
Borbak felnézett rá.
- Melyikeket? - kérdezte nyugtalanul. - Azt, hogy "Részeg és gyökér vendégeket sörrel nem szolgálunk ki"?
Papsajt bólintott, elfordult, és kezében a korsóval irgalmatlanul visszamasírozott a konyhába.
- Nem lehet, hogy látomás volt? - szólt utána könyörögve Borbak.
Természetesen eredmény nélkül.
