Karácsonyi Mese Tolkien szellemében
Grzegorz Wiśniewski szövegét magyarra fordította(m): én
2. rész
A látomása mindeközben Csavardi Samu kiterjedt otthonának tetején állomásozott. Tényleg szánok voltak. Hosszú, gazdagon díszített szánok, hellyel a kocsis, a vezér és a hét krampusznyi deszant számára, eléjük pedig kilenc-kilenc lovat fogtak.
Be kell ismerni, hogy a lovakat nem lehetett volna összetéveszteni holmi szokványos hátasokkal. Mindegyik hatalmas nagy volt, nagyobb mint bármelyik másik ló, fekete, mint az éjszaka, amelyen elindultak, és a fején valami furcsa, szarvszerű képződmény volt. Dacára a fagynak egyáltalán nem prüszköltek, sokkal inkább sziszegtek, mint egy egész fészekalja felzavart kígyó. De a legfurcsábbak mégis azok a hatalmas, sötét alakok voltak, akik – legalábbis úgy tűnt – a lovakon ülnek. Majdnem mindegyiken. Egy kivételével. A legelső ló kivételével, amely a fogatot vezette, mindegyiken egy csuklyás alak üldögélt, és bánatosan tekintett körbe világos, áthatóan néző szemével, amelyek skarlátvörös színű csillagok benyomását keltették a sötét foltként elterülő lovasok hátterén.
A szán mögül hirtelen kihajolt egy valamelyest kézzelfoghatóbb, elhízott alak vörös szerelésben, amit gondosan feldíszített valaki fehér szőrmével. Elgondolkodva tisztogatta a szakállát hóval.
- Elszoktam már a repüléstől – szólalt meg gyenge, de mégis haragos hangon. - Más idők járnak... egyre kevesebbet bírok... és különben is, azt ígértétek, hogy nem lesz semmiféle turbulencia.
Az elölről második lovon ülő alak legyintett látomásszerű karjával, leeresztette világos tekintetét.
- Még szerencse, hogy a bakon voltak legalább ilyen papirusztasakok – a szakállas öklendezni kezdett. - A krampuszaimnak nem volt ennyi szerencséjük...
A szán hátuljából bizonyos kellemetlen élettani jelenségekre utaló hangok hangzottak fel.
- Az üléshuzatot teleirattattam mágikus erejű rúnákkal. Hogy a csudába fogom én most kitakarítani ebben a fagyban?
A fogatot vezető lovon ülő alak megint csak legyintett. Meg is szólalt, csendes, reszelős hangon.
- Ash nazg durbatuluk... - hangzott fel mordori nyelven, tele annyi sötét hatalommal, hogy a hó is elsötétült.
A vörös ruhás fickó felugrott, mintha leforrázták volna, és arcul csapta a szellemlovast.
- Pofa be, te barom! Még lebukunk miattad! Hogy is adhattam a Másodikat a Kilenc közül egy ekkora állatnak? Elfelejtetted, mit mondtam? Elfelejtetted, ki vagyok?
A lidérc lehajtotta fejét.
- Bocsáss meg, ó Hatalmas Szauron, sötét uram.
- Még nem vagyok az, de ez hamarosan megváltozik - a vörösbe öltöztetett szakállas figura összeszorította öklét dühében. - Szinte az összes alakomat elpusztították. Nem maradt más, mint hogy Annatarként, az Ajándékok Uraként térjek vissza. Az utolsó alakom, ami maradt. De kihasználom. Uramra, Melkorra, kihasználom! Hahaha... - majdnem kitört egy gonosz, aljas röhögésben, de Szauronnak, illetve Annatarnak még időben eszébe jutott, hogy lelepleződhetnek. Hirtelen eltakarta a száját, köhögni kezdett és hanyatt esett. Felugrott, még idegesebb volt, mint az előbb. Dühös mozdulatokkal porolta le magáról a havat. Gonosz tekintettel (amelytől nem is olyan régen még reszkettek az emberek, a hobbitok, a tündék és a törpök) nézett hátra a szán vége felé, a krampuszaira. Végre kikászálódtak a járgányból és egy kis csoportba verődtek. Nem néztek ki túlságosan jól, pedig külön megparancsolta, hogy öltöztessék őket jól szabott zöld tunikába, bársony lábbelibe és bojtos sapkákba, amelyeket a fülükre kellett húzni.
Amely fülek azért sűrűn tele voltak aggatva fekete vasból készült karikákkal.
Annatar figyelmes szemmel végigmérte a társaságot. Korábban meg volt elégedve a jelmezével és a szánnal, de most be kellett ismernie, hogy a krampuszai nem sikerültek valami jól. Az alacsony, darabos, izmos alakok a maguk rücskös, pattanásos bőrével, élesre fűrészelt fogaikkal és sárga szemükkel nem épp azt a hatást érték el, mint amire uruk számított. És még jó, hogy legalább éjszaka volt, mert napfénynél ez az egész rohadt társaság itt lent sikítva szaladt volna világgá az ijedségtől.
Bár, ha figyelembe vesszük, hogy hozott anyagból dolgozott, nem is sikerültek annyira rosszul.
- Hát jól van – szólt hozzájuk Annatar. Utálta ezt a kifejezést, de néha még mindig ez volt a legegyszerűbb. - Ti négyen viszitek a puttonyt, a többiek meg fedeznek. Mindenki érti a tervet, vagy elmagyarázzam még egyszer?
A krampuszok egymásra néztek.
- Miféle terv? - nyögte valamelyik a hátsó sorból.
Annatar hirtelen megértette, hogy miért veszítette el a Gyűrű Háborúját.
- Tehát elmagyarázom még egyszer – mondta természetellenesen nyugodt hangon. - A hobbitok földjén járunk. A hobbitok ilyen apró kis seggdugaszok, akik megtalálták a drááágaszágomat, majd ellenségeim tanácsára elvitték a Végzet Hegyére, és bedobták egy lávatóba, hogy elpusztítsák... Bírtok követni?
- Mi az a láva? - szólt közbe valamelyik krampusz, de a többiek gyorsan befogták a száját.
- Képzeljetek el egy hobbitot, amint beledobja a gyűrűmet, a dráágaszágomat a tüzes katlanba... szerintetek ez hihető?
A krampuszok egy krampuszként és lelkesen megrázták a fejüket. Ami egyértelműen annak a jele volt, hogy nem voltak teljesen hülyék.
- Na mert szerintem se. Senki sem képes az Uralkodó Gyűrűt úgy eldobni, hogy meg is semmisítse. Soha. Ezért gondolom, hogy itt valami stikli van. Van itt Közpföldén néhány faszagyerek, aki képes lenne szervezni egy ilyen műsort, és a gyűrűt megtartani magának. Biztos, hogy ezt csinálták. Mi pedig ezt nem hagyhatjuk ennyiben. Világos?
Ez alkalommal valamennyi hallgató engedelmesen bólogatott.
- Azt csiripelték a madarak, hogy a házban, amelyiknek a tetején éppen álldogálunk, pont azok fognak találkozni, akik belekeveredtek ebbe az ügybe. Az itteni szokások szerint beleférkőzünk a kegyeikbe, majd kiszedjük belőlük a titkot, hogy mi is történt a drááágaszágommal. A gyerekek a kulcsa ennek. Ha megpuhítjuk őket, és kezdenek minket szeretni, a családjuk megtesz nekünk mindent. Mindent! Érthető?
Az egyik krampusz felemelte a kezét.
- Tessék? - szólalt meg Annatar jéghideg hangon.
- Há' mér' nem csinyáljuk eztet úgy, mint máskor? Mégragadnyi a kardot, levágni, kiirtani mindet, a többit meg megkínozni...?
Annatar összekulcsolta a kezét a mellkasán.
- Azért – mondta a legnyugodtabb hangon, amire képes volt, és ne álltassuk magunkat, ez nem jelentett túl sokat – mert mi csak heten vagyunk, ezek a seggdugaszok egy mérföldnyi körben pedig legalább százannyian... Most komolyan, úgy akarsz bevonulni a történelembe, akit agyonvertek a seggdugaszok?
- Há' ném, Uram...
Annatar szó nélkül helyet mutatott neki a puttony mellett. Intett, és elindult a Csavardi család kéménye felé, amelyből ritkás füst szállt fel. A krampuszok csapata libasorban követte.
- Erre – mutatott Annatar a kéményre. - Itt jutunk be.
- Nem lenne jobb az ajtón keresztül? - kérdezte az egyik málhahordó.
A válasz ellentmondást nem tűrő hangon érkezett. Annatar nem ismert mást.
- Nem. Meglepjük őket. Arról eleve nem is beszélve, hogy e legvalószínűbb helyen felállított csapdát így legalább megússzuk...
