Nos, hogy stílszerű legyek, a tragédiának ugyanott kell elkezdődnie és bevégződnie: jelen esetben Warszawa Centralna pályaudvar. Na de ne siessünk az eseményeket illetően...
Csodálatos reggel volt, amikor negyed nyolckor megszólalt a vekker. Az egész tájat hó borította. Még nem gondoltam semmi rosszra. Akkor sem, amikor békésen szürcsölgettem a kávémat. Amikor Mateusz szólt, hogy igyekezzünk, csomagoljunk, mert azonnal indulni kell, ha bármit el akarunk érni, mert Lublin be van állva, és az állomásig tartó tíz kilométeres út másfél órát fog tartani, nos, akkor azért kezdtem szépeket gondolni. Közben a srácok hógolyóztak. A görögök szerintem még életükben nem láttak ilyet, úgyhogy nagyon jól érezték magukat.
Közben annyi hó gyűlt össze, hogy letépte az áramellátást, úgyhogy kilenc óra hosszat áram se volt a házban.
Két óra telt el várakozással, akkor jött a busz, és akrobatákat megszégyenítő manőverekkel vitt le minket az állomásra, hogy épp elértük a 12.15-kor Varsóba induló vonatot. Már ott gyanakodnunk kellett volna, hogy nem lesz egyszerű kör, amikor kiderült, hogy a két órával korábban esedékes vonat (Przemyśl-Bydgoszcz), még be se ért Lublinba! De mit érdekelt ez akkor, van vonat, és ez a lényeg. Legalábbis így gondoltuk egy darabig. Nem így volt.
És itt ki kell térnem a MÁV és a PKP-Intercity közötti alapvető különbségekre. A vonat tiszta volt. Nem volt gyors, nem volt szuper, de legalább tiszta. A kalauz barátságos volt, TÁJÉKOZTATTA AZ UTASOKAT, hogy bizony egy fa dőlt a sínre, áll előttünk több másik vonat, és két órát eltarthat, míg állunk. Mire megkérdeztük, hogy fényképezni mehetünk-e. Nem zavartatta magát, sőt, amikor legközelebb jött, még meg is kérdezte, hogy sikerült-e. Na mondom, "that's how it should be". Így ment ez egy jó darabig. Mondanom se kell, a lengyel pályaállapotok néhol még rosszabbak mint itthon. Egy szó mint száz, két és fél óra helyett öt órát utaztunk Varsóig, de legalább odaértünk. Itt csapott le a következő problema: a litvánoknak nincs hazajegyük. Hogy az a jó... És ide képzeljen el mindenki szerint kedvére való gorombaságokat a felkészületlenségekről, a felelősség vállalásáról meg a úgy általában a világ nyomorúságos voltáról. Hosszas - és többnyelvű - tárgyalások lefolytatása után, amelyek a diplomácia legmagasabb szintjeit is bevonta - tehát: nem ordítottam rá senkire, pedig igény lett volna rá - sikerült rábeszélni ezeket a jóembereket, hogy fogadják el tőlem, elsőkézből a hazajutásnak az egyetlen módját, amit biztosan és nyugodt szívvel tudok ajánlani: üljenek fel a vilniusi InterCity-buszra, és menjenek békével. Így történt, hogy a magyar - vagy milyen - szervezőkészségnek megint hírét vitték a szelek - illetve vitték volna, ha éppen nem hóhordással vannak elfoglalva. Egy szó mint száz, vettünk néhány villamosjegyet, és írány a már sokat emlegetett Centralna pályaudvar. Ekkor már megint nagyon hálás voltam az usánkámért. Hideg volt, esett az eső, és erősen apokaliptikus volt a hangulat. De mi nagyon jól éreztük magunkat. :-)
Pontosan negyven percig tartott a szerintem 3 km-nél nem hosszabb utat megtennie a villamosnak. Inkább nem írom le, miket gondoltam, illetve gondoltunk Stofeeval mindeközben, mert se nyomdafestéket, se katódsugárcsövet nem tűr, az LCD-sek meg különben is megérdemlik. Szóval leszálltunk a Sztálin bizonyos intim testrészének is becézgetett Tudomány és Művelődés Palotájának tövében épült Centralna pályaudvaron. Ott is vicces állapotok voltak, tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy a szükségállapotot nem hirdették ki! Mi megjelentünk ott valamikor 19.00 és 20.00 között, és még ki voltak írva vonatok 14.58-ról, amik még nem futottak be! Hűha, gondoltam, jó lesz vigyázni.
Megpróbáltam megetetni a kedves utasokat, hát sikerült valahogy, kikötöttünk egy kebabosnál. Erre az egyre legalább lehet számítani. Otthagytam erre z én báránykáimat a török úriembernél, és menék vala bevásárolni. De ostrom volt ott is, vodkát konkrétan nem kaptam egyáltalán, de legalább édességet, meg egy kis kaját sikerült szerezni.
Pályaudvar, peron, elbúcsúztunk a litvánoktól. Ülünk Stofeeval, és lessük, milyen események vannak. A vonatok járnak, átlg 1-2 óra késéssel. Mikor befutott a mienk az élén egy EP08-assal, azért gondolhattam volna, hogy baj lesz. Nem tettem...
Az a gép már 140-nél kiugrik a sínből a vonat menetrendje megy 160-ra van tervezve! Hát lett baj. Mi békésen elaludtunk Katowice táján, csak reggel ébresztett fel ékes szlovák nyelven a kaller - vagy csehül? nem t'om - hogy késés lesz, elment a Metropol, majd az az Avala hazavisz minket Pestre. Piff! Azt neki. Ezután befutottunk Breclavba, és eltöltöttünk szolid két és fél, majdnem három órát egy tárolóvágányon. Ott is volt egy darabig egy kis apokaliptikus életérzés, lévén hogy mozdony nélkül se a fűtés, se az ajtók, de még a WC-öblítés sem működik. Az Avala befutott Prágából, Pozsonyig összeszedett szolid fél óra késést, és azzal be is futott Pestre, 13.10-kor. Kicsit több, mint 24 órával azután, hogy elindultunk Lublinból. Konkrétan 25-tel.
De hogy a Keleti még ezután is lehangolóan tud hatni az emberre - taxis-cápák, usw. - hát azt nem gondoltam volna...
De ami jó az egészben, az az, hogy az emlék így is szép marad, még ha a befejezés egy kicsit kaotikusra sikerült is...
Várom a kommentek hadát...
