Karácsonyi Mese Tolkien szellemében

Grzegorz Wiśniewski szövegét magyarra fordította(m): én

4. rész

- Vannak-e itt esetleg gyerekek, akik szeretnének ajándékot kapni?
A pirosba öltöztetett figura váratlan érkezése megijesztette a gyerekeket, nem is kicsit, úgyhogy nyomban eltűntek a ház különféle helységeiben. De az „ajándék” szóra a kis hobbitok azonnal megjelentek az Ajándékok Ura előtt, mintha a földből nőttek volna ki. Pont mint a Noldoriak, akiknek felajánlottak egy ajándék Szilmarilt.
Hátul a megdöbbent felnőttek csak figyelték az egész előadást. Trufa odafordult Samuhoz.
- Öregem, nem is tudtam, hogy valami hagyományőrző egyesületet pártolsz...
- Én meg azt hittem, hogy ez egy a te zseniális ötleteid közül – visszakozott Samu. Annatar eközben egy pillantással felmérte az őt és csapatát bámuló felnőtteket, majd lehajolt a gyerekekhez. Igyekezett magára erőltetni legsugárzóbb mosolyát, ami úgy tűnt, sikerült is, mert a két legkisebb csemete elsírta magát.
- Annatar vagyok – mutatkozott be. - Az Ajándékok Ura.
A többi gyerek kimeresztett szemmel és a csodálkozástól nyitva maradt szájjal álldogált. Az egyik kicsi zöld köpenyben odament, és hitetlenkedve megérintette a piros köntöst. Úgy tűnt, hogy a kis seggdugaszok gyerekeivel való kapcsolatfelvétel egyedül Annatar rátermettségétől függ.
- Tudja-e valaki közületek – emelte fel az ujját, mintha valamit mutatni akarna nekik – hol lakik az Ajándékok Ura.
De a csöppségek hallgattak.
- Na mi van, nem akartok találgatni?
Csend.
- Messze lakom, nagyon messze északon – Annatar rábeszélő szünetet tartott – egy helyen, amit úgy hívnak...
A kis hobbitok egyként mosolyodtak el.
- Utumnóban!
Annatarnak elállt a szava.
- Nem, nem! Máshogy! A második bető A...
A válasz ezúttal még gyorsabban érkezett meg.
- Angband!
Beletúrt a szakállába.
- Nem jó. Szedjétek össze magatokat. Hiszen ezt minden gyerek tudja. A második betű a...
Lehajolt egy kislányhoz, aki az egyik krampusz nyitott pofájába bámult. Ennek a krampusznak a buzogánya kezdett kilógni a ruhája alól.
- És te tudod, apróságom?
A hobbit-kislány elpirult.
- Persze. Angmar.
Annatar felegyenesedett, alig tudva elfojtani egy dührohamot.
- Egy frászt. - szólt oda a gyerekeknek, majd kinyújtotta hosszú, fekete, villás nyelvét. - Lappföldről.
- Drappföldről? - néztek rá a kicsit gyanakodva – Te ugratsz minket. Nincs is drapp bőröd.
- Azt mondtam: Lappföld, ti kölykök – ismételte meg morogva Annatar. - Ez egy olyan hely északon, ahol a rengeteg csodálatosnál csodálatosabb ajándék van... kincsek...tünde-kardok...mithril-páncélok... - felemelte tekintetét – arany... balrogok...drágaságok...mérhetetlen gazdagság...
Fiona, Pippin legkisebb lánya tágra nyitotta a szemét.
- Baljogok? - nyögte ki nagy nehezen.
- Baldachinok – javította ki Annatar, megint idegesen.
- És a baljogok?
- Nincs balrog. Nyelvbotlás volt.
Fionának legörbült a szája, és a szemei megteltek könnyekkel.
- Nincs baljog? Oááá... Pedig a baljogok annyija kijályak voltak!
Annatar szóhoz se jutott. Hogy beszélnek ezek? Mit jelent az, hogy királyak? És miért voltak a balrogok királyak? Ha valaki őt kérdezné, inkább rohadt segg... na mindegy, ez talán nem is annyira fontos. El akarta kerülni a kellemetlen szituációt, ezért hamar belenyúlt a zsákba, amelyet valamelyik krampusz tolt oda neki.
- Nézd csak, na nézd csak – mondta Fionának, az orra alá nyomva egy játékot, egy hatalmas pókot egy „Made in Umbar” felirattal. - Nézd csak milyen szép, puha állatka. Ő lehet az alvós-macid...
Fiona elégedetlenül szemlélte az ajándékot.
- Ez gáz – foglalta össze. Megragadta a pókot a lábánál fogva, és elvonult, csendbe sírdogálva és elkívánva Annatart melegebb éghajlatra.
És ezzel nem volt vége. Egyik gyerek sem volt elégedett. Annatar a legjobb dolgokat hozta magával, amit össze lehetett gyűjteni Umbarban, a Bakacsinerdőben, Dagorlad mocsaraiban és Móriában. Némelyiket ugyan már megrágta az idő vasfoga (és nem csak az idő és nem csak a vasfoga), de neki még mindig érdekesnek tűntek. Elég sok idő eltelt már, mióta utoljára találkozott gyerekekkel, és ez most megbosszulta magát.
Mire az utolsó gyerek is elhagyta a szalont, a légkör – már eddig is egy kriptához méltó – ha lehet, még többszörösére romlott. Olyan lehetett, mint Barad Dűr legnagyobb mélységeiben, de Annatar nem volt benne biztos, hiszen sosem hagyta el a tróntermet. Barad Dűr egyszerűen ijesztő volt, és komor.
A hobbitok, ezek a kis nyárspolgárok, ott üldögéltek az asztal mögött, pöfékeltek a pipájukból, és olyan borotvaéles pillantásokat vetettek Annatarra.
- Hát, mit is mondjak... - Samu megköszörülte a torkát, és végre magához tért az események okozta sokkból – Jó hobbit! Nagyon köszönjük az igyekezetedet. Nem szoktuk meg az ilyen meglepetéseket, de ma este örülönk minden látogatónak.
- Nem tetszett, igaz? - Annatar érezte, ahogy terve alapjaiban inog meg. - Nem tetszett, mint ahogy a gyerekeiteknek se?
Samu szemmel láthatóan bajban volt.
- Hát... tudod...
- Talán nem is volt annyira rossz... - sietett a segítségére Pippin az asztal mögül
- De nem ám - csatlakozott Trufa. Felkelt, és Samu oldalára állt, majd rámutatott a zsákra. - Ezek az ólom-nazgűlök nagyon jó ötletek... A gyerek csak a nazgűlök királyát kapja meg, és ha kell neki a többi nyolc is, minden évben jónak kell lennie.
- Egy kis gyakorlás... rágyúrsz a hatásra... - Samu szinte sugárzóan mosolygott. - Egyszer majd talán komolyan meg lehet erre a mintára lepni egy csomó gyereket egy jó kis tréfával...

- És ezek a palantírdarabok, mintha egyenesen Barad Dűrből lennének – dícsérte meg a végén Bilbó. - Tényleg úgy néznek ki, mintha igaziak lennének. Tetszenének a gyerekeknek. Habár lehet, hogy nem azonnal... – tette hozzá egy perc gondolkodás után, mikor eszébe jutott Trufa megajándékozott gyermekének reakciója.
Annatarnak tényleg igen rossz kedve volt.
- Tényleg úgy gondoljátok?
Samu és Trufa egymásra néztek.
- Persze, jó hobbitom, hát persze – mosolyodtak el, és egyenesen Annatar arcába pöfékelték a füstöt. Ő fuldokolni kezdett, és akkorát tüsszentett, hogy kialudt a tűz a kandallóban.
- Egészségedre! - udvariaskodott Bilbó.
De Annatar végül is kiborult. A szitkozódás kényszere eluralkodott rajta, és nem volt többé körültekintő. Rájuk ordított, minden dühét beleadva, ami csak volt.
- Zacskós! Kesernye! Komolyan azt hiszitek, ennyire kemények vagytok? Egy kupac féreg vagytok, eltaposlak benneteket, ha csak kedvem támad!
A szalonban csönd lett, és mindenki elkomorodott.
- Már ne is haragudj – szólalt meg Bilbó az asztal mögül. - De akarsz egy maflást a Zacskósért?
- És ez a Kesernye? - kérdezte tanácstalanul Trufa. - Egész életemben itt éltem, de nem ismerem ezt a fickót.
Késő. Túl későn sikerült uralkodnia magán. Most állt, mint egy faszent, egy bujkáló mosollyal a szája körül. A háta mögött hallani lehetett a krampuszait, akik mindenféle éles tárgyakat próbáltak kihuzigálni a kaftánjaik alól.
Csűrös Rozi, Samu felesége felkelt, az arca vörös volt a dühtől.
- Samu – szólt. - Búcsúzz el a vendégeidtől.
Ezzel véget ért a kaland.